I just had much more than enough.

If you know me, I’m not the one who always go crying because of everything little. At least, not writing it out. But, during the last few weeks/months I just have had more than I can cope with. My mood rollercoaster just became significantly worse recently, and now I don’t believe that there would be an exit from the whole spiral. I just lost the remaining hope as well, I don’t know what to do. I can’t understand where I fuck everything up, I don’t know what the matter is with me, nor why am I not good enough. How could I fix it? Only if I knew the answer. But then again, I’m not sure that I can ever quit these feelings. They are always there, around your neck, and suffocating you.

My self-confindence is just around zero. Maybe below it. I know that I cannot achieve anything without being confident. But, where could I get confidence from? I mean, if nothing great happens to me, than I just won’t gain confidence. But, then again, without confidence I can wait for nothing. This is just a vicious circle. Where is the exit table?

Last time, around 1 and a half weeks ago, I got rejected by a guy, who really mattered a lot to me. But, now? I just fell for another guy - it’s something I just cannot help. I need to feel love, even if it hurts. This guy is like a fucking demigod. Meanwhile me? I’m just hideous, I have such chance at him. But, that’s life…

Even if I don’t mean to do so, I crush myself into little pieces. I can only hope, but maybe I’ve lost hope, that someone will be there who I am good enough for, who would love me. But, from the last months’ experience, no such guy exist. Why can’t I simply find someone who loves me for myself? Is that a huge request? It seems so. Gosh, I’ve had much more than enough. I just want to be happy. But, knowing how love-oriented I am, this won’t work out alone. And guys don’t seem to apperciate me…

Tomorrow, on my way, people will see a guy smiling. But, not happiness will be behind it. Even I don’t know what is behind my smile now…

Most már tényleg túl sok volt…

Nagyon furcsa, hogy ennyire kiborul a bili nálam, annak ellenére, hogy az elmúlt néhány nagyon jó volt. De, sajnos azt veszem észre magamon, hogy egyre durvábban ingadozik a hangulatom és nem tudom mi tévő legyek. Mert a jobb idők csak 1-2 napig tartanak, aztán minden beszűkül hetekig. Nem tudom, hogy hol rontok el mindent, hogy miért nem vagyok elég jó másoknak - és nem tudom, hogy van-e egyáltalán kiút ebből az egyre romló állapotból. Eddig hittem, hogy van fény az alagút végén, mostanra már ebben sem tudok bízni - valami tényleg eltört, de nem tudom, hogy hogyan tudnám helyrehozni a dolgokat, ha egyáltalán van erre megoldás.

Sajnos az önbizalmam is a nullát súrolja, annak ellenére, hogy tudom, hogy így tényleg lehetetlenség bármit is elérni. De, egyszerűen, ha nem történik semmi jó, akkor mibe kapaszkodjak? Viszont, ha nincsen mibe kapaszkodni, és bízni, akkor semmi jó nem fog csak úgy bekopogtatni az ajtón. Ez csak egy ördögi kör - és nem tudom, hogy hol a vége.

Megkaptam már ezerszer, hogy nem vagyok elég jó ehhez, vagy ahhoz. Néhány ember, akik nagyon fontosak voltak nekem (mivel rendkívül szentimentális lélek vagyok, ezért nagyon gyakran), miután elmondtam így-úgy, hogy mit érzek, csak kinevettek, vagy nem mondtak egy szót sem. Most itt állok, legutóbb visszautasítva másfél hete, már megint érzek valaki más felé valamit. Félreértés ne essék, nem vagyok egy utolsó ‘kurva’ típus - csak mivel túl sokat gondolkozom és nagyon fura egyed vagyok, ezért nagyon könnyen esem bele bárkibe is. De, ő az a kategória, akinél 0% esélyem van - baromi jól néz ki (ennél a pontnál már eláshatom magam, de nagyon), többet nem is mondok, mert akkor nagyon egyértelművé válna néhány embernek, hogy kiről van szó.

Lényeg a lényeg. Csak töröm magam, magamat töröm össze. Akármennyire nem akarom, de megtörténik. Lassan már azt sem tudom hinni, hogy talán van valaki, akinek elég jó lennék.

Holnap, majd az iskolába menet, jön már a jól ismert mosoly. Ami mögött már lassan én sem tudom, hogy mi van…

Hát jó…

… nagyon szar amikor az ember életét két pasi egyszerre keseríti meg. Nem, nem azzal van a gond, hogy kettő. Hanem azzal, hogy az egyik kurvára hetero, és van barátnője, a másiknak meg sosem leszek elég jó.

Miért nem? Baszki, itt Budapesten? Majdnem (sőt lassan már több is mint) 1.8 millió ember van összezárva, kilépsz a küszöbödön, és jobbnál-jobb partik jönnek szembe percenként. Legalábbis, nálam sokkal jobbak. Mert végtére is, én csak egy lecsúszott, békási családból jövő gyerek vagyok… Egy senki.

Mondhatjátok, hogy nem, ez így nem igaz. Tudom jól. Arra jó vagyok, hogy naivitásomnál fogva kihasználjanak, majd eldobjanak. Mindig is csak erre voltam jó. Igaz, a nyáron sokat változtam, és ez már nem teljesen igaz. De, az ellenkezőjéről még nem tudtam meggyőződni…

A két srác közül, az, amelyiknek van barátnője, nagyjából nem érdekel. Csak bejön, és mivel minden nap látom, így ez nem kicsit zavar és fáj. De, ez még a sokkal jobb eset.

Ellenben a másik… Ő összetör engem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek vele kapcsolatban. Inkább, csak belenyugszom abba, hogy soha nem leszek elég jó, talán így a legjobb. Fontos számomra, mint egy barát, és ezt nem akarom elrontani. Mondhatjátok, hogy az nem rontana el semmit, ha kitálalnék, de nem lenne igaz. Mert, azután nem tudnék ugyanúgy ránézni és összetörnék, még jobban, mint most vagyok. Egyszerűen nem bírnám tovább.

Így is elég nehéz nekem minden (a imádott családomról majd később írok), ez mindent csak felnagyít. A szürke hétköznapokat, az egyedül töltött pillanatokat. Mennyit sírtam én az elmúlt hónapban? Körülbelül minden áldott nap… Csak mert van egy srác, aki anélkül, hogy tudná… darabokra tép engem. De, ennek ellenére… És innentől már tudjátok, szerintem.

Elegem van, és nem tudom mit tegyek. Belefáradtam abba, hogy én csak állandóan pofára esem minden egyes srácnál, mivelhogy sosem vagyok/voltam elég jó. És, most is gratulálhatok magamnak, sikerült megint a bőgésig gondolkoznom. Kurvajó.

Top